A lejtő

Talán kivétel nélkül valamennyien szeretjük a hegyeket. Nézzük az óriásokat, és vágyat érzünk, hogy feljussunk a tetejükre. Ha fent van az ember, sokkal nagyobbnak érzi magát, és azt szoktuk mondani, közelebb vagyunk Istenhez.
Általában egymástól függetlenül mászunk fel, más,-más okból, de ott összejárunk, beszélgetünk, barátkozunk, és közben véleményt ütköztetünk. Ezzel a szép szóval fejezzük ki manapság a vitatkozást, ami szinte elkerülhetetlen, ha emberek nyíltan vállalják elveiket.
A véleménycsere azért történhet meg, mert bár szép feladat feljutni, de onnan ha letekintünk, nem mindig gyönyörködhetünk a látottakban. Kinek mi a fontos, kinek mi szúr szemet azt emeli ki, és vagy örömmel, vagy megbotránkozva szemléli, mi történik lent.
Egészen másként ítélünk meg dolgokat, mint a földről. Még azt is láthatjuk, ahogy az elvek, a gondolatok tetteket szülnek, azok pedig alakítják formálják a mindennapi életet.
Néhányan, hogy ne kelljen színt vallaniuk kijelentik, persze meggondolatlanul, hogy „én nem politizálok”, holott, maga az élet a politika, hiszen annyira beszőtte a világot, hogy akarva-akaratlanul is foglalkoznunk kell vele.
Nagyapáink még mondhattak ilyet, mert számukra a család fenntartása volt az első, és legfontosabb feladat, amit úgy végezhettek, hogy nem kellett naponta figyelni a gazdasági helyzet alakulását. Maguknak termeltek, ezt így nagy haszonnal tették, mert éltek.
A politikán belül, a másik nagy vitatéma általában a vallás, a hit.
Sokan a keresztény vallás ellenségei, és bennem azonnal azt a kérdést fogalmazza meg, hogy mi lett volna, ha nem István király kerül trónra, ha nem tudja legyőzni Koppányt, vajon most hogyan is élnénk?
A mai társadalmat kitevő egyedeket nézve, és egyes életfilozófiákat tekintve, már nem is állunk ettől nagyon messze. Még meg sem kell erőltetnem a fantáziámat, elég csak a Híradót, és persze a reklámot megnéznem, és máris láthatom a múltba ágyazott jövőt.
Az erkölcs, mint érték lassan elveszti értelmét. A szabadság, amit az ember kapott, mint saját jogot arra, hogy megválaszthassuk hitünket, átment szabadosságba.
Istenben hinni már nem divat. Ósdi, és elcsépelt felfogásnak tartják, mert könnyebb hinni a varázspálcákban, a szerencsehozó elefántokban, a lottóban, mert azokat meg lehet fogni, láthatjuk, tapinthatjuk, meg is csókolhatjuk őket, ezzel is jelezve mennyire fontosak nekünk.
Van többnejűség, csak másképpen hívjuk. Vannak nomádok is, akik külföldre vándorolnak, vagy egyik országrészből a másikba, de lábat nem vetnek sehol. Láthatunk harcoskedvű fiatalokat, akik nem kímélve senkit, és semmit támadnak, majd győznek a gyengébb felett.
Van hatalomvágy, nem nézzük alkalmasak vagyunk-e valamire, mert a pénz beszél. Boldogan csilingel a zsebekben, vagy öntelten ropog a borítékokban.
Néha az ember nem a keresztényi magatartás, szellemiség követője. A hálát is anyagiakkal fejezzük ki, megvásárolható az egészség, a vezetői állás.
Az ember, mint a legfontosabb egyetlen, megismételhetetlen érték elveszett. Csak az számít mit, és hogyan termel. Nincsenek már kiemelések, érdemek, jutalmak. Mindenki pótolható, ha gyengébb az utód az sem baj, csak olcsó legyen.
Nem akarunk valakit megtartani, feljebb juttatni, mert letett valamit az asztalra. Talán veszélyt jelent?
Nincs biztonság, nincs fegyelem, nincs morál, nincs tisztesség.
Ami van, még útkeresésnek sem mondható, mert az utakat már benőtte a kilátástalanságból ültetett erdő.
Ezek, vagy hasonló témájú beszélgetések zajlanak manapság buszon, parkban, munkahelyen, a hegyen. Gyermekeink pedig közben, nőnek, növekednek, és a lejtő nagyon veszélyes…

Paszternák Éva