Ideje van…

Ősszel az esték hosszúra nőnek,
komor csend folyik az égről,
nékem a szín most idegen,
régen álmodtam világoskékről.
Sorba rendezem halott vágyaim,
már idegenek az apró álmok,
haszontalanul vártak a polcon,
sorjában néhányat kidobálok.

Most ablakom valami eltakarja
a testes sötétség érkezik,
szemem előtt szemérmetlen
az akácommal ölelkezik.
Látom az árny hogy
kúszik fel
a tehetetlen néma fámra,
s a síri csendben fejét rázva
levél zörren hajnalig,
majd fekete csipkéjű ágkoronával
a felhők előtt,
akácom pőrén fagyoskodik.

Ma az éj is szokatlan csendes,
akár csak kint a csillagok,
fázósan bújnak felhőkabátba,
hideg fénnyel félhold ragyog,
piheni napját az átutazó,
párnája kopott hátizsák,
nem hallja a kopogtatást,
zárva marad a színes világ,
nyugalmat leng a gyertya fény,
ima után szunnyad a hang,
csak a paplan selyme neszez halkan,
éjfélt kongat az öreg harang,
s kidobált vágyaim dérrel lepi
a kíméletlen őszi fagy.

Paszternák Éva