Óceánom

Csordogál a gyöngypatak,
szívemben sír az indulat,
tehetetlen elítéltként
már nem áltatom magamat.
Cseppenként gyűlő óceánom,
üveges, szótlan áradásom,
sósízű álomból ébredek,
csendembe halt a látomásom,
összegubancolt sorsfonálból
kikászálódni nem lehet.

Keményre gyűrt párnámban fészek,
alvatlan billeg elém a hajnal,
piros szemével, mint aki részeg,
magamra hagy az elhozott bajjal.
De hallgatok, hazudom minden rendben,
míg darabjaimra szakadok,
foszló rongy lelkem játszik a fénnyel
a semmi ködébe beolvadok.

Mázsás teher a lélek súlya,
szorongat megfordult jelened,
játékot adtál a két kezembe
most visszanézel és elveszed.
Gömbölyű volt, majdnem igaz,
majdnem csak nekem zümmögött,
mint mikor a búgócsiga
forgott s a színekkel bűvködött,
vagy a tarka üveggolyó, benne a sok
isteni fénnyel, ott találkoztam
magammal többször,
mint neked az örök egyetlenséggel.

Mint kit a sors kibuktatott,
most arcra esve heverek,
hagyjatok sírni, hagyjatok békén
ti, boldog, szerencsés emberek.
Így jár aki kétfelé lépked,
két útra teszi lábait,
és annak örül, mi nem is az övé,
és belepréseli vágyait.

Nem akarok már lopott álmot,
kifúrni égő lelkeket,
üvölt bennem, hogy mondjam el,
neked lesz jobb, ha elmegyek.
Nekem a jövő ingatag halom,
alig áll a lábain,
nem is kell tudnod merre billen,
megtart-e még a vállain.

Elbotlottam a vágycsomómban,
gyűjtögettem vegyesen,
most a porban forgolódva,
a magam baján gúnyolódva
majd válogatva elviszem.
Gyógyvized már nem lehetek,
forrásom is kiapad,
háborgó óceán zöld szemem
lehunyom, és úgy marad.

Paszternák Éva