Vagyok

A kalapos, egy szál villanyégő lógva
virraszt velem a kék plafonon,
felhangzik kint az égi nóta
dörögve jár fent az angyalom.

Megrázza rajtam kopott gúnyám,
hogy magamba életet verjek,
és várjak az idők országútján
s ne ott ahol holtak a kertek.

Az akácok álmosan, mereven állnak
bús fejük nagy és leesni látom,
a semmi világban sóhajtva várnak
ha bennük a széllel bújócskát játszom.

Koncertet sírnék, ha lenne könnyem
és bánatom velük megoszthatnám,
olyanok akár képek a könyvben
amiből mesélt az édesanyám.

Befelé folynak csend könnyeim,
bukdácsolnak az ereken át,
és testemnek véres göröngyein
elesnek bennem a szimfóniák.

Kacagás helyett a sebeim nézem,
s plafonról lógó villanyomat,
virrasztok vele sós verítékben,
az ablakon hagyom kéznyomomat.

Paszternák Éva