A mélyből

embert a vágyban,

s törvényekkel álmokat ölni,

csússzon, mint liba a sárban,

a létre vágyót agyon gyötörve,

ha él küzdjön örvényekkel,

s húzódjon összébb míg

magzat nem lesz,

ne értsen semmit senki,

mert hiába sírni nem kell.

Most korommal festek,

csak a hajnal nyaka véres,

a felszaggatott álmok helyén

viharos nyomokba lépek,

és jegyben járok a kísértettel, mert

nem látok fényt árokba érek
a reám bízott kísérettel.

Ha élne még ősapám,

ki vérét folyatta nyárban, hóban,

most szégyenében világgá menne,

s maga ácsolta koporsóban

temetné magát legolcsóbban,

és sírja, örök ravatalja

piros szívem mélyén lenne,

fehér orgonát illatozó,

zöld pázsitos kiskertembe.

Paszternák Éva