A vers él

Olvastam, azt írták: a vers halott.
Ezt nem hiszem el, nem lehet,
nálam itt járt tegnap este,
talán csak mélyen elaludt.
Ott lapul kint a fák alatt,
zörgő-levélágyban,
de felébred majd a kikelet
rügyfakasztójában.
Félt talán a hidegben, mint akit
dobálnak oktondi szelek, s a világ
apraja pimaszul nézi, de
most rájuk rímelek.

Visszakanyarodtok úgyis, a
rohanás egyszer tilosba ér,
s a versből sírjátok magatokra:
futottam és mit összeszedtem
vénségemre mit sem ér.
Kiszáradt lám a fiatalság kútja,
csak az eső verheti mélyét,
és sárral fröcsköli iszaposra a
betongyűrűm szélét.

Paszternák Éva