Ébredj!
Elnézlek. Hazám!
megingat egy-egy rossz kísérlet,
tükrözöd rám…
Már csak a sors játszik véled.
Arcodra néha ráül a bánat,
a vígság utadról el-eltéved.
Elhalni látszik
pirosló, tüzes szenvedélyed.
Öregszel talán?
Emlékezz amikor édes voltál!
Ma is kemény vagy, erős,
nem vette ízed
a rajtad taposó száz halál.
Sodoma bűnös hűtlensége
aszott mezők,
kopár sivárság,
tőled még messze áll.
Te, izzadságból nyerted sódat,
belőlem is,
ontsd vissza ránk a régi jódat,
meséljek jó hírt felőled is.
Még finom vagy Te,
még termőre fordul méhed,
anyaföld mélyéből csírát hajt
honvédő csontból zsenge élet.
Méz csorog szőlődből,
forrásvíz kútjaidból,
ígéretfölded Kánaán.
Nem múlhatsz el,
nincs benned vér-hiány.
Vagyunk itt Néked örök tavaszban,
dobbanó szívvel,
vasakaratban.
Napfénytől el nem illódunk
fehérrel fedett halt-világgal.
Szemfedőnk olvad.
Hisszük, hogy jól vagy.
Tavaszi zsongó március havában,
éledőn kékell a kikelet,
ünnepre hívj növendék ifjat,
karodban alvó gyermeket.
Vidámítsd arcuk,
űzzék el rólad
magányba burkoló felleged.
Akkor tarkállani fog az utca, tér,
akard…
A kicsi zászlók lengjenek,
ébredj fel, Hazám, ne higgy már
a rontó embereknek!
