Fekete szirmú liliom

Szavakat keresek alkalomhoz illőt,
mélyeket,
olyan feneketlent akár a fájdalom,
de mégis szépeket,
amilyen tiszta és végtelen volt rám vetült nézésed.
Rám, ki mindig jöttem mint tékozló, és megrakodva mentem.
De kedvedben is jártam, ha láztól dideregtem,
s hold-lámpa mellett is ápolhattad testem,
és én, ha ellenálltam, mint makrancos vad,
csikó-zabolátlan lány-gyerek,
nem hittem el, hogy sebektől féltett,
álmatlan-vörösre sírt két szemed.

Hol lehet most a szó, hogy csokorba szedjem tulipánjaid közé,
odaborítnám lábaid elé, zöldnek
a sár fölé,
de Te, átadtad magad a terméketlen földnek.

Anyám!

Elvitted magaddal mindet, sehol nem találom,
fiókod aljából csak a semmi tátog,
s ordítanak rám a nincsek,
nem továbbok.
Hogy mondjam hát el,
hogy fogjam imába mit jelent nekem,
járásod, sóhajod, neved,
s ami elmúlt már rólam a kezed,
a karod, az ölelésed,
tyúkanyó-szárny védelmezésed.

Te, aki Édes,
méz, cukor,
ízes friss kalács mi annyira meleg…
bársonyból volt a Te öled,
és voltál fényes vezérem,
hajnali fejkendős csillagom.
Fekete szirmú,
gyermek-oltáron liliom.
Hang-harangocskád szívembe hasít,
kitárom templomom,
s lerogyni vágyom,
– én, gödrökön át is botorkált hősöm,
a temetőkertben sok éves kőhöz,
hol sárga-hant alá,
boldog halálba pihented harcodat,
szürkére sikerült festetlen sorsodat.

Paszternák Éva