Felismerés

Szólnak, mert joguk az emberhez embernyelven

szólni, és járnak, mint ártatlan angyalok ránk

tündökölni, kántálnak kórusban, ó világi tisztek,

pléh hangú torokkal kristályként csengnek,

hogy kemények vagyunk, és haladunk, közben

elménk meg bezárva, s a zárkánkban telnek a

priccsek, s míg alszunk ránk nőnek nehéz bilincsek.

A zengő érc csak tompán kolompol, hangjuk ál,

és mégis dorombol, a pengő cimbalom húrjai

drótköteggé nőttek, s lám szeretet nincs, mert

mindent feléltek. Prófétaságuk a tudomány összes

titkait bírja, létük hátán csillogó a mindenhatóság

zsírja. Hitük mozgathat hegyeket, járhatnak mezítláb

nyílt tengeren, ajkuk hideg és üres, csak fecsegés

paplan, hazugság ágyon, áltatás falú menhelyen.

Ha szétosztanák is mindenük, s átadnák lelküket örök

örömnek, nem vennénk el, mert ott lapul bennük a

büszke gőg, mindent csak önnön fényükre tesznek.

A szeretet türelmes? Mi várunk.A szeretet jóságos?

Hát nem gyalázunk.A szeretet nem féltékeny rájuk.

Mi nem kérkedünk azzal, hogy nélkülünk mély lenne

az árok, és nem vagyunk kevélyek, csak egyenlő

jogot kérünk, ha mondjuk is csak titokban, egymásközt

sírjuk, hogy félünk. A szeretet valahol elmaradt, az arany

út közepe sáros, a tetteink értéke semmi lett, a sötét

befelé haladva sötétebb, csak felismerésünk lett világos.

Paszternák Éva