Hasztalan

Szép szavaim voltak omló reménységek,
elfutnak szerte a kezem elől,
seperném össze a markomba őket,
és aggaszt, hogy egyedül nem sikerül.

Mindig kell valaki józan ésszel bíró,
magamhoz űző, derűs, bízó lélek,
hogy felszedje lehullott szavaim,
mert hiányoznak, mint levél a szélnek.

Tört tükörüvegben fájdalmas látnom
a megcsonkult, aprózott önmagam,
egyik sem egész, egyik sem ép,
és összeragasztva hasztalan.