Idősek napjára

Csak egyetlen napra, ha varázsló lehetnék,
eléd, virágból csodát suhintanék,
meg egy óriás-háznyi dobozt,
mert az is kéne,
bele ajándék, ezer mindenféle,
magadért,
csak Néked,
ki voltál, s még leszel az idők cselédje.

Arcod kibontja múltadat,
kiszáradt árkok,
mély törésvonalak,
behorpadt pontok,
bőröd alatt a sajgón rossz csontok.

Átrohant rajtad a nyugalom,
estédbe értél,
s nem bánod azt, hogy ez alatt
másokért éltél.

Fejedre ezüst-haj koronát szőttek gondjaid pókjai,
jutalmad legyen unokák csókjai,
simogatásuk selyem-tenyérnyi élet,
szivárvány-színű rád mosolygásuk
naponként vitamin néked.

Talán csak álmodban volt saját utad,
lábad, ha ébredsz simítni lendül,
s előttünk rögöt kutat,
csak az adok-adok-adok míg lehet,
s zuhantak rád
sötét köpenyes, virrasztó éjjelek,
s követték harmatban elveszett,
aggódó reggelek,
mert munkád nem mindig termett,
karodból fogyott az erő, s nem osztott kenyeret,
és felhőkbe szálltak a vágyak,
maradt sok néma nap,
termőföld helyett sziklára hullt a mag.

Mégis itt vagy,
vitted sorsod vászon-zászlaját.
Útvesztőn, árkon, viszályok mélyén át,
előbb még ketten, majd árván egyedül,
s dalolva előttünk jársz, mögötted utódot hegedül.

Tőlünk csillog a szemed,
s kezed is nyúl felénk,
kérdezed, segíthetek?

Tudjuk, ma szíved is halkabban csendült,
gyermek-hangokból muzsika zendült,
hidd el, őszben is nyílik még virág,
ezért mi, világba hirdetünk,
tisztelünk, védünk, szeretünk,
éltessen Isten soká,
mert születtél cselédnek, és vagy nekünk!