Neked is…

A szél, vonatfüttyé válva süvít,
fájdalmat csikorgó fékek sírnak,
ma nem lenne szabad
dühöngő-vonatra szállni,
ma menni kell gyalog-gyászban,
súlyos lobogó alatt.

Címerére írva: a szó, mert
ereje van, ütője, nyelve,
sírható, írható, ható…
s útnak eresztve képpé válik,
koponyánk csont faláról,
vissza nem hívható.

Ki fog piros tárcsával kézben,
állni,
és várni a sínek mentén,
…megállítani a vonatot?
Majd a gőg-szavait rakni a sínre,
mellyel világgá hinti,
szíve fekélyét,
másokat undorló szózatot.

Kinek jussa a toll, a kréta, a papír,
célba talál, ha beszéde ritmus,
s ajkára szüljön illatos szavakat
– a megfontolt jogban,
ész,
erő,
akarat.
Elvetni fiadban jussod.

Hiszem, és hirdetem ember,
mindent ki lehet bírni,
és ma: hallod?
–  sikít a vágány,
még neked is
szépeket kellene írni.