Te tudtad anyám…

Te tudtad anyám, milyen nehéz lesz csupaszon, kúszva érkezni meg. Sötét csatorna résén szűkölni mocskosan, sírva.
Te tudtad anyám!
De te önzőn vállaltad magadra ezt a poklot, hitted megadom neked a mennyet. Még boldog is voltál.
Már akkor is makacsul vonzott a fény, én azt hittem angyalok várnak fehér ruhában. Esztelen siettem ebbe a világba.
Nyomtam, préseltem magam, ordítva csúsztam araszról – araszra. Mert élni akartam, élni, és ha fáj, akkor is szeretni.
Jöttem utolsónak.
Őrült tigrisek, vad virágok között is megélni vágytam mélyet, és magasat.
Csöndes álmodásban, kiságyam mélyén nem is sejtettem, nagy utazásra váltottál nekem a jegyet. Ez volt az első állomás, és ha a váltó zöldre vált, kipirult lélekkel, szóltál indulnom kell.
Irány, szabad. Szálltam, mint kismadár.
Figyeltél el ne vesszek. A pályán összekuszálódtak a sínek, és hol gyorsan, hol lassan zakatolt füstös vonatkerekem…
Aztán elkövettem én is az önzést, többször is. Tudod anyám, mint te. Önzésből jó volt a kis sárosoknak élni. Selymessé tették lelkemet, csoda bélelte fészkemet.
Közben a vonat robogva lejtőhöz érkezett. A selyemből daróc lett, elpazaroltam mennyi, de mennyi évemet! Te meg itt hagytál anyám. A világra csaltál és előre mentél a fénybe, hol a fehér ruhát angyalok viselik talán, nem felcserek.
Én meg ezalatt alkonyba ballagó ég alá értem, most lehetne már, de nem tudok festeni. Nem merek.
Táncolni azt tudok. Magam.
Táncolni, igen akár a sírig. Halálalagútján…
…egészen a fényig…ki fogja kezemet?

Paszternák Éva