Vissza a világba

Elvonultam.
Gondoltam élek, mint remete zárdában,
hogy nem zörget rám majd senkise’,
hogy leszek,
magam épített bárkámban,
s mit viszek magammal, az én koszos pecsétem.
De rám lelt a világ,
s már nincs előle bújni sem okom,
sem újabb menedékem.
Karon fogott, mintha barátok lennénk
akárcsak régen,
bennem nincs harag, kiseprem róla
minden fáj-emlékem.
Felkavart bennem valami ifjúi hevet
a lelkem mélyén,
ő keresett meg, és ha hív hát megyek,
a betűim kéjén.
Igazságot kér? Igaz leszek,
és kuncsorogni mézéért nem fogok,
csak azt adja vissza más is,
mit én adok.
Se több, se kevesebb ne legyen soha bérem,
már forr és sebesen kering vérem,
mert akarok tenni a süket csend ellen,
kit elnyomtak gazok, hadd legyen újra jellem.
Akarok életre hívni másokat,
lebontani a szemekre vasalt rácsokat,
felrázni halvérű, állóvíz sorsokat,
szóra bírni a berekedt, megnémult torkokat.
Ha csak egy embert emelek rangjára,
s visszahozom az élet partjára,
már akkor nem hiába éltem,
s a világerdőben okkal hagytam ott
magamnak ácsolt, bús menedékem.

Paszternák Éva